Egy kis elmélet: a közvetítői eljárás kezdeményezése

Elfogadott nézet, hogy a közvetítés folyamatának elindítása gyakran a problémamegoldás legnehezebb része. Míg a közvetítés révén sikeresen megoldott esetek magas aránya köztudott, addig kevésbé ismert az a tény, hogy a különböző közvetítéssel foglalkozóknak a közvetítés első szakaszába mindössze az esetek 10-40%-ában sikerült bevonni a feleket.[1]

Ennek egyik oka az, hogy „…az emberekben él egy fura csodavárás. Azt hiszik, ha nem tesznek semmit, a probléma akkor is meg fog oldódni. Hányszor halljuk, hogy majd az idő megoldja.”[2] Ezért a felek gyakran nehezen jutnak el odáig, hogy jogvitájuk megoldását egyáltalán megkezdjék. Ha a felek ezen túljutnak, gondot okozhat az is, hogy a közvetítői eljárás ismertsége minimális. Egy új módszer esetén az emberek bizonytalanok, és nem tudják, hogy viselkedjenek, nem tudják, mi fog történni[3], ezért a közvetítést csak kevés esetben választják.

A feleket továbbá azért nehéz bevonni az eljárásba, mert a közvetítői eljárást nem lehet kikényszeríteni, az csak akkor járható út, ha a jogvitában érintett mindkét fél megérti, előnyösebb a közvetítést választani.

Gyakran az a tévhit alakul ki, hogy a gyengeség jele, ha valaki meg akar állapodni, így sokan azért nem kezdeményezik a közvetítést, mert a gyengeségnek még a látszatát is el akarják kerülni. A felek ilyen aggodalma természetesen nem teljesen alaptalan, mert a közvetítésre meghívott másik fél sok esetben „nyeregben érzi magát, azt képzeli, hogy jobb kilátásai, jobb pozíciói vannak. Magas lóról kezdi a beszélgetést, és komolyan azt gondolja, hogy szívességet tesz, ha hajlandó eljönni a közvetítésre. Ez a leereszkedő, vállveregető hangnem meglehetősen sértő, és a legtöbb esetben teljességgel indokolatlan.”[4]

Külső szemlélőként arra a következtetésre lehet jutni, hogy a felek nem választják a közvetítést, hiszen már kiderült számukra, hogy nem tudnak megállapodni egymással, hogy a megbeszélés nem vezetett eredményre. A felek azonban mégis a közvetítést választják, aminek az oka a szakirodalomban a valóság kényszerítő erejének nevezett jelenség. Ez az a tényező, amely a feleket mégis arra kényszeríti, hogy közvetítőhöz forduljanak. Ha ez az erő nem működik, akkor a felek sosem jutnak el a közvetítésig. Ilyen kényszerítő erő az idő szorítása, a kapcsolat fenntartásának igénye, anyagi megfontolások, a munkavégzés vagy üzleti tevékenység fennmaradásának igénye, érzelmek, folyamatban lévő jogi eljárások. A szakirodalom ezt a következőképpen fogalmazza meg: „ha szorít az idő, ha a várakozásból nagyobb kárunk származik, mint egy kicsit kedvezőtlenebb megállapodásból, ha a kapcsolat elvesztése fenyeget, ha anyagilag jobban járunk, ha sikerül megmentenünk és fenntartanunk tevékenységünket, ha úriemberek akarunk maradni és etikusan viselkedni, ha nem akarunk harcolni, mégsem szeretnénk balekok lenni, ha kiadhatjuk végre visszafojtott érzelmeinket, és megnyugodva zárhatjuk le a konfliktust, akkor a közvetítést részesítjük előnyben.”[5]

Ma a közvetítést elindítani már nem bonyolult dolog, kész iratminták és személyes segítség támogatja a feleket ügytípustól függően:

Ha a közvetítés folyamata a fent említett akadályok ellenére megindul, nem szabad figyelmen kívül hagyni a felekben létező olyan érzelmi mozgatórugókat, amelyek következtében a felek megjelennek a közvetítő előtt, de alapvetően mégsem megfelelő szándékkal állnak az eljáráshoz.

A családi közvetítői eljárást keresőknek ismert az a csoportja, akik azért fordulnak segítségért, mert nem képesek nyugodtan, higgadtan végighallgatni egymást, mert „képtelenek úgy beszélni, hogy ne vágjanak egymás szavába, mert sem beszélni, sem hallgatni nem képesek.”[6] Ezekben az emberekben halványan él még a remény, hogy, ha el tudnák mondani és meg tudnák beszélni a jogvita részleteit, akkor közelebb kerülnének a megoldáshoz.

Családjogi ügyekben részt vesznek olyanok is, akik mindent megtennének, csak szabaduljanak társuktól. Mindenhova hajlandók elmenni, mindenben hajlandóak részt venni, mindenben alávetik magukat, csak legyen vége már, csak békében váljanak el, csak szabaduljanak meg az egyre követelődzőbb, egyre erőszakosabbá váló társtól. A közvetítés során rendkívül együttműködők, sokszor saját érdekeik ellen döntenek, hiszen az ő alapvető érdekük a kapcsolat lezárása. [7]

Sok felet gyakran nem a vita megoldása és az azon való túljutás visz a közvetítői eljárásba, hanem az a vágy, hogy legyen még egy hely, ahol igazat adnak neki, ahol elítélik a társát, ahol ismét beolvashat neki.[8]

Vannak olyan résztvevők is, akik úgy vesznek részt a közvetítői eljárásban, hogy nem hisznek benne, de úgy állnak hozzá, hogy az nekik is segíthet. Az ilyen felekkel lefolytatott eljárás kimenetele attól függ, hogy a felek bevonódnak-e a közvetítői folyamatba, valódi résztvevőkké válnak-e, vagy csak a lelkiismeretüket nyugtatják meg azzal az indokkal, hogy e fórumon is jártak, és e lehetőséget sem hagyták ki.[9]

A közvetítői ülésre sokan azért mennek el, mert azt remélik, hogy az majd segít visszaszerezni elvesztett párjukat, munkatársukat, üzletfelüket. Köztudott, hogy a családi, munkahelyi, üzleti kapcsolat elvesztése komoly érzelmi terhet ró a párokra, üzletfelekre. Az ilyen jogvitáknál a veszteség feldolgozásának első szakasza a hitetlenség. Sokan nem hiszik el, és nem akarják elfogadni, hogy kapcsolatuk megszakadt. A közvetítés során arra összpontosítanak, hogy akár szép szóval, akár veszekedéssel, akár igazuk bizonygatásával, akár megalkuvással visszaszerezzék kapcsolatukat.[10]

 

A cikk alapául szolágló források:

---